Írni akarok!

1. Kudarctól való félelem

Mielőtt bármibe belekezdenénk, gondolkodjunk el azon, hogy valójában mi történik, ha nem sikerül! Ne a szorongásainkat éljük meg, hanem adjunk rá valós választ. Példaként egy kollégánk szokta felemlegetni, hogy fiatalabb korában simán megszólított bármilyen csinos hölgyet, amíg a többiek azon problémáztak, hogy „mi lesz, ha kinevet és elhajt”. A kolléga válasza egyszerű volt: „Mi lenne? Semmi. Most látom először és valószínű, ha nem ismerkedek meg vele, akkor az életben utoljára. Kinevet? Majd azt mondom, hogy jól áll neki, ha nevet, és otthagyom."

A kudarctól, visszautasítástól való rettegés gátolja, hogy az ember megragadja a lehetőségeket, felépítse az ötleteit és kihívásokat vállaljon. A rettegés táplálkozhat a tökéletesség ideájából, vagy abból az aggodalomból, hogy hibát követünk el. De ezek hatalmas téveszmék, mert aki mindig csak tökéletes produktumot ad ki a kezéből, az vagy zseni vagy nem csinál semmit. Pedig a félkész szerzemény csiszolható, lehet tanulni az őt ért valódi kritikákból, és bizony alakítgatni, javítani és finomítani sem késő soha. Tapasztalni, tanulni és fejlődni pedig se nem szégyen, se nem felesleges. Érdemes először kisebb célokat kitűzni, majd amikor ráéreztünk az ízére, akkor emelni a tétet. Ha csak minden ötödik próbálkozásunk sikeres, akkor sem kell kétségbeesni, mert az arány idővel javulni fog, ahogy egyre magabiztosabbakká válunk.

2. Halogatás

A halogatás az egyik leggyakoribb probléma, amely visszafoghatja bármilyen előmenetelünket, sikerünket. „Megírom, majd ha lediplomáztam …majd, ha megszületett a gyerekem, …ha új munkahelyem lesz, …ha kész a házunk, …ha nyugdíjba mentem!” Aztán egyszer fájón feltesszük majd az utolsó kérdésünket valamikor, amely tényleg a legutolsó lesz az életünkben: „Istenem, miért nem tettem meg?!”

A feladatok utolsó pillanatra való halasztása vagy kapkodást eredményez, vagy azt, hogy nem végezzük el a munkát: nem írjuk meg a szinapszist, nem küldjük el a pályázatunkat.