A magánkiadásról

A magánkiadás intézményét rengeteg támadás éri, ami azért veszélyes, mert a hurrogók hajlamosak összemosni mindent mindennel, így hamis képet kialakítva a kezdő írókban, amatőr művészekben. Lévén a Marsbook Kiadó úgynevezett „hibrid” kiadó, tehát vannak a szerzők által gyárttatott és „hagyományos” rendszerű kiadványaink is (nem beszélve a kifejezetten nagy sikerű antológiáinkról), bizonyos mértékig minket is érint a dolog. Az imént említett összemosási stratégia egyébként itt már szépen körvonalazódik, hiszen a fentiek ellenére rólunk szeretik kijelenteni, hogy magánkiadó vagyunk, holott ez nem igaz (bár igazából az sem lenne ördögtől való, ha csak magánkiadással foglalkoznánk). A magánkiadással kapcsolatos – sok esetben szándékosan gerjesztett – indulatok mérséklése és ködösítések tisztázása végett járjuk kicsit körbe a témát!

A magánkiadói rendszer ellen vad vehemenciával fröcsög az „irodalmi elit”, a sok-sok szerencsétlen – aki az irodalmi elithez kívánja sorolni magát és piszokul megsértődik, ha a helyén kezelik a véleményét –, illetve a nagyobb (régebb óta a porondon álló) kiadók smúzolói. Mármint persze mindazon alkalmakkor, amikor nem saját berkeikből ad ki valaki íly módon. A kettős mérce nem új fogalom, ám az irodalmi, művészeti térben legalább annyira kézzelfogható, mint a politikában vagy az ideológiai vitákban. Megy a „piha, micsoda igénytelenség” mantra, miközben a véres szájjal fröcsögők 99%-a életében nem vett ilyen kiadásban készült könyvet. Egyrészt az önigazoló sznobizmus, másrészt a „ruppótlanság” okán. Ezen kiadványok nagy része ugyanis a kiadók webshopjában kerül forgalomba, s mint ilyet, nem lehet hozzácsapni a Libris és más nagy könyvterjesztők kedvezménypakettjéhez, amitől a nagyérdemű megélhetési hömbörgők rosszul vannak: „Kifizetni egy könyv teljes árát? Jujujujj!”

Térjünk azonban a lényegre, és járjuk körbe a magánkiadás témakörét!

Hogyan is alakult ki a magánkiadás rendszere, mi is hívta életre?

Nagyon egyszerű: a rendszerváltás utáni vállalkozásliberalizáció bárki számára lehetővé tette, hogy egy-két kurrens és kőkemény extraprofitot fialó terméken kívül bármi gyártásába belekezdhessen. Magyarul a sok-sok éves kiadói monopolhelyzet megszűnt. Talán nem is véletlen, hogy a nem mindig piaci alapon működő nagy kiadók sorra mentek tönkre, ahogy elapadt az állam bácsi éltető teje. Ráadásul a számítástechnika viharos sebességgel fejlődik, így már rég nem kell annyi és olyan szakember, mint mondjuk ezelőtt húsz vagy harminc évvel. Így aki nem kapcsolt idejében és képezte át magát, az úgy járhatott ezen szakik közül, mint a autógumi-szervizben tarkóját kapargató egyszeri patkolókovács.

Ha valaki jelenleg létrehoz egy produktumot, akkor akár teljesen önállóan, mindenféle külső segítség nélkül is elkészítheti a saját könyvét egészen a nyomdakész állapotig. A nyomda nagyobb tétel esetén természetesen megkerülhetetlen, de a régi kiadók épp a nyomdakész állapotig tartó ügymenetet kezelték úgy (és szeretnék sokan ma is úgy kezelni), mintha isteni, eleve elrendeltetés útján lehetne csak elvégezni ezen feladatokat. De természetesen ez nincs így! Ahogy írtuk, az első tollvonástól a nyomdai leadásig minden elvégezhető házilag is.

Természetesen kevesen képesek arra, hogy a nyers ötletből stilisztikailag és dramaturgiailag jól felépített, nyelvtanilag legalább elfogadható szintű, jól tördelt anyagot készítsenek, mivel ezekhez sok esetben érzék és gyakorlat szükséges. Ugyanakkor persze nem lehetetlen. A magánkiadók viszont ezt a terhet veszik le fizetség ellenében az írók válláról. Mint a szabad piac más szegmenseiben, természetesen itt is nagy a szórás szolgáltatásban, tudásban és lelkiismeretességben: a paletta egyik végén foglalnak helyet azok, akik több millió forintért egy, akár szerkesztés és korrektúrázás nélküli anyagot is szó nélkül „kiadnak”, mindezt úgy, hogy egyszerű docx–pdf konverteren futtatják át, és már küldik is a nyomdába, a skála másik végén vannak azok a kiadók, akik például nem is vállalnak szerkesztés és/vagy korrektúrázás nélküli kiadást (a MarsbookKiadó sem adja a nevét, illetve a logóját olyan könyvhöz, ami nem ment át ezeken az ellenőrzéseken). Ahogy a valódi piacon, úgy ezen a virtuális kereskedelmi szintéren is tájékozódni kell: a mindennapi életben sem attól a kofától vesszük a tojást, aki a legdrágábban adja, ráadásul zápot.

Kiknek érdemes magánkiadásban gondolkozni?

• – Akik nem szeretnének éveket, adott esetben évtizedeket elkótyavetyélni azzal, hogy wattpados „íróként” publikálnak vagy nagyobb kiadók szerkesztőivel smúzolgatnak, hátha egyszer valaki felfigyel a munkájukra (nem fog).
• – Akik szeretnék, ha az írásukból születő nyomtatott anyagot, vagy igényesen elkészített e-könyv kiadványt odaadhassák ismerőseiknek, olvasókluboknak, esetleg recenziós példányként bloggereknek, így eljuttatva legalább néhány valódi olvasóhoz a művüket.
• – Akik hajlandók, és tudnak is áldozni arra, hogy megpróbálják megvalósítani az álmaikat. A mindent ingyen kívánó, semmiért fizetni nem akaró szerzők számára ez nem opció, mivel a magánkiadó nem jótékonysági intézmény, és bizony pénzt fog kérni az elvégzett munkáért.
• – Akik látnak magukban fantáziát, és merik, tudják, akarják is menedzselni magukat. Ez az utómenedzselés azért is fontos, mert a kiadó nem fogja ugyanolyan vehemenciával és lelkesedéssel reklámozni a könyvet, mint maga a szerző, éppen ezért nem jó hozzáállás elkészíttetni, majd csendben üldögélni a könyvkupacokon. Itt kiemelnénk, hogy a magánkiadást legjobban támadók általában kishitű, sok esetben sérült önértékelésű és – valljuk be – végtelenül irigy entitások, akik magukban nem látják a spirituszt, ezért szeretnék mások tüzét is elhamvasztani.
• – Akik valami speciális zsáner, irányzat művelői, és nem kívánnak széles közönségigényt kielégíteni. Az egyedi írásmód, sajátos arculat és különleges témaválasztás általában nem mozgat meg akkora vásárlóképes keresletet, mint a tömegcikkek, így kevéssé eladható, ám aki efféle stílusban alkot, az a magánkiadás révén meg tudja mutatni magát (akár saját, akár az adott kiadó webshopjában).
• – Az iménti eset ellentéte esetében is érdemes magánkiadásban gondolkodni. Tehát akkor, amikor a szerző olyan zsánerben szeretne publikálni, amelyben nagy a túlkínálat. Hagyományos kiadási rendszerben szinte garantált, hogy az életben nem fog még csak visszajelzést sem kapni egyetlen kiadótól sem, mivel ezen zsánereknél az egyébként tehetséges szerzőkön kívül általában megvannak a kiadók „csókosai”, azaz vagy az ismeretségi körből, vagy sok-sok évnyi hizelgő-nyalizó munkával testközelbe kerülő írókból verbúválódott belső kör. Ha tehát telített zsánerben szeretne valaki megjelenni, szinte az egyetlen valóban hatékony és járható út a magánkiadás.

Kik szoktak fanyalogni, hivatkozva az igénytelenségre anélkül, hogy valóban lennének tapasztalataik?

• – Természetesen elsősorban azok, akik valamilyen módon kötődnek már beágyazódottabb, régebbi kiadókhoz, hiszen a magánkiadás a rugalmassága folytán komoly konkurencia.

• – A munkájukat elvesztő, korábban irodalommal, szövegfeldolgozással foglalkozó szakemberek, hiszen ahogy a grafikusok számára lassan beveri az utolsó koporsószeget az AI (kivéve persze az igazán elismert profikat, akik tényleg csúcsminőséget képesek kiadni a kezükből), úgy a tördelőknek, szerkesztőknek és más, korábban kiadókban munkálkodó iparosoknak sem jó hír, hogy kihalófélben van a szakmájuk. A modern szoftverek egyre kifinomultabban képesek a hibajavításra, a kevéssé képzett kollégákkal való együttműködésre anélkül, hogy a végeredmény rosszabb lenne.
• – A szerencsétlen fanyalgók, akik olykor évekig zsongták körül a kiadók embereit eredménytelenül, és úgy érzik, hogy igazságtalan velük az élet, amiért mások ezeket a jópofizó-köröket kihagyva igyekeznek érvényesülni.
• – A magukban sem bízó tehetségtelenek. Itt komoly a lista, nem részleteznénk, de tapasztalataink szerint példaként a mi megjelenésünkkor azoknak habzott legjobban a szája, akik korábban közösségi felületeken legtöbbet rágódtak a semmin (nyilván itt összefüggés van a nyáltermelés és a habitus közt).
• – Az egyszerű irigyek.
• – A sznobok. Ugye nem kell bemutatnunk a típust, aki egy egyszerű kerti grillezéskor is képes kijelenteni, hogy számára csak a 2011-es évjáratú Bock Capella az elfogadható kísérő a sztékhez (miközben otthon csak akkor fogyaszt, ha vissza tudja váltani az 50 Ft-os betéteket), illetve elalél, amikor a többi sznob által preferált szerencsétlen összehoz egy kínrímet vagy kinevez egy kupac szemetet installációnak.