A recenziós példányok diszkrét bája

Abszolút kezdő íróként az ember általában minden hibát elkövet, amit csak lehet. Itt most nem is magára az írástechnika lehetséges baklövéseire gondolok, hiszen azok elkerülését gyakorlással egész egyszerűen meg lehet tanulni, és kész. Az általam említett hibák inkább a művek „marketingezése” közben csúsznak be.

Amikor elkezdtem írni, jobban mondva az írásaimat publikálni, akkor sikerült az első és legfontosabb hibát elkerülnöm: nem töltöttem el éveket hiábavaló várakozással, és nem bombáztam teljesen feleslegesen a „nagy kiadókat” a szinopszisaimmal. Az élet rövid, az esély pedig gyakorlatilag nulla. Ahhoz elég volt elolvasnom néhány amatőr író blogját, hogy tiszta kép alakuljon ki bennem az irodalmi élet jelenlegi helyzetéről. A megkeseredett írások gyakorlatilag mind arról szóltak, hogy tízesével, százasával elküldött leveleiket a kiadók még csak válaszra sem méltatták. A klasszikus kiadók a beszűkülő piac és a magas költségek miatt csak „tuti” kiadványokba fektetnek, ahol alacsony a kockázat, szinte biztos a megtérülés: amatőrként semmi esélye megugrani az embernek ezt az akadályt.

Maradt tehát az önköltséges publikálás, ám a magyarországi állapotok ezen a téren is leginkább „vadkeletinek” nevezhetők: gátlástalanul lehúzzák az embert, ha hagyja magát. Ilyesmi kalandom nekem is volt, bár szerencsére a „pénzemnél maradtam”, ugyanakkor beszélgettem jó pár hozzám hasonló kezdővel, akit csúnyán átvertek. Ismerek például olyan írót, aki több mint százezer forintot kifizetett egy kiadónak szerkesztésre, korrektúrázásra, hagyva magát azzal ámítani, hogy cserébe kiadják a könyvét, majd amikor végre kijött a kiadvány, fogta magát és nevet változtatott a cég, s ezekután eszükben sem volt kártalanítani az illetőt. Olyat is hallottam, hogy egy író két könyvre is leszerződött (ugyanennél a „korrekt” kiadónál), majd egyszerűen összevesztek vele és addig gyötörték lelkileg, amíg úgy döntött az illető, hogy inkább elbukja a pénzét, csak hagyják már végre békén.

De most nem erről szeretnék mesélni, inkább – ahogy az elején jeleztem – a marketingbuktatókról.

Korábban, az irodalmi élethez kívülállóként közelítve néha elolvastam egy-egy kritikát. Úgy gondoltam, hogy az adott kritikus bement a könyvesboltba, vagy fellépett valamely könyveket árusító webshopba, megvásárolta a neki tetsző könyvet, elolvasta és elém tárta a véleményét. Ez teljesen korrektnek tűnt: ha valaki fizet egy kiadványért, az automatikusan jogot szerez arra is, hogy elmondja a véleményét.

Amikor elkezdtem írni, és ismerkedni az irodalmi világgal, akkor kellett rádöbbennem, hogy mennyire naiv is voltam (amit sok évtizedes vállalkozói múlttal a hátam mögött kicsit restellek is). Elég gyorsan sikerült kiderítenem, hogy is megy ez. Miként lehetséges, hogy egy annyira friss könyvről, amin még a nyomdafesték sem száradt meg, már rajongó sorokat ír X.Y. kritikus a blogján.

A kulcsszó: recenziós példány.

Hogyan is néz ki ez a gyakorlatban? Mivel nem tudtam, így kérdezősködtem, és meglehetősen hamar választ is kaptam innen-onnan a kérdéseimre. A lényeg, hogy amikor az ember kézhez kapja a nyomdából frissen megérkező produktumait, akkor mindazon kritikusoknak és bloggereknek, akikkel korábban egyeztetett elküld még a hivatalos megjelenés előtt egy-egy példányt, természetesen ingyen. Azután az adott emberke elolvassa a művet, majd ír róla valami nagyon fincsit, amire hivatkozva aztán közhírré tehetjük, hogy mekkora ászok is vagyunk, mert lám-lám ilyen jó kritikát kaptunk.

Egy ideális világban a blogot olvasó tömegek azonnal átkattintanak az adott posztban megjelenő vásárlási linkek valamelyikére, és hogy megbizonyosodjanak a kritika pontosságáról, pénzt nem kímélve megvásárolják az írást... …Mondom: egy ideális világban. De a világunk közel sem ideális! A királyfi nem vágtat be fehér lovon, a hősszerelmes nem találja meg azonnal a partnere G-pontját és nem …a Jó sem győzedelmeskedik a Gonosz felett. A valódi világban a kis Macaulay Culkin nem babrál ki karácsonykor a két gonosztevővel, hanem jó esetben csak a gyámügyisek viszik be, rosszabb esetben valami perverz pedofil keze közé kerül. De ne kalandozzunk el, térjünk vissza a recenziós kiadványokhoz.

Végiggondolva a dolog menetét, úgy éreztem, hogy ez egy klasszikus win-win helyzet, mindenki nyer a „bolton”, ennyit a hülyének is megér. A frissen megjelenő könyvemből tehát több bloggernek is küldtem példányokat, majd amikor megjelent a második könyvem, abból is. Összesen 25 darabot. Minden bloggerrel előre egyeztettem, előre megbeszéltem a sarokpontokat (nagyjából mikor jelenik meg az írása a művemről, hol fogja posztolni, ilyesmiket).

A rideg számok a következők lettek: A 25 elküldött vagy átadott példányból a mai napig – írd és mondd – 4 darab kritika jelent meg. A megjelenő kritikák közt akadt olyan, amelyről nekem az volt az érzésem, hogy az illető idő hiányában nemigen jutott túl a fülszövegen. Vagyis a megjelent négyből egy maximálisan felesleges pénzkidobás volt, ezt már az írásomról készült vélemény átböngészésekor éreztem.

A dolgot átbeszélve a kiadómmal arra jutottunk, hogy kicsit boncolgassuk a témát, és nézzük meg, mekkora hatékonysága volt a megjelenő néhány írásnak. Az én célom kezdő íróként ugyebár kettős: egyrészt valamelyest ismertebbé válni, másrészt eladni a termékemet, s ezzel minél több emberhez eljutni. A dolog pénzügyi része talán nem is annyira érdekes, hiszen az világos, hogy csak írásból megélni meglehetősen nehéz hazánkban.

Az elemzői munkához egy kis IT-s segítségre volt szükségünk, mivel olyan módszert kellett találnunk, amellyel visszamenőlegesen megnézhetjük, mennyire növekedett a webshop látogatottsága vagy az eladások száma a recenziós példányok alapján elkészült blogbejegyzések hatására. Meglehetősen gyorsan ráakadtunk a megoldásra, hiszen a webforgalom logfile-jai általában tartalmaznak egy úgynevezett $_SERVER["HTTP_REFERER"] értéket, amely megmutatja, hogy mely oldalról átkattintva jutott el a látogató a mi adott oldalunkhoz. Némi adatzsonglőrködéssel és elemzéssel tehát meg tudtuk állapítani, hogy ha mondjuk a hudejokonyv.hu oldal teszem azt augusztus 5-én megjelentette a posztját valamelyik könyvemről, akkor innentől kezdve hányan kattintottak át onnan. Összeszámolva a „hudejokonyv.hu” előfordulásokat a "HTTP_REFERER" értékek közt azt már tudni fogjuk, hogy hányan kaptak kedvet legalább ahhoz, hogy megnézzék a hivatkozott könyvet. További adatmágiával azt is kideríthetjük, hogy az adott átklikkelésből aztán lett-e vásárlás vagy megmaradt az érdeklődés plátóinak.

Az eredmény borzasztóan lehangoló lett.

A teljes logállományból először eltávolítottuk a keresőrobotok látogatásait (azokat, amelyeket be tudtunk azonosítani). A nagyjából 35-40 típusú keresőrobot ténykedése tette ki az összes látogatás 67%-át. Ez normálisnak mondható, ha kellő helyen van jelen az oldal. A maradék, százezres nagyságrendű látogatás közt a szelektáló szkriptünk megtalálta a keresett bloggeroldalakról érkező találatokat: összesen 8 darabot.

Nem elírás! Összesen 8 darab átklikkelést ért a 4 megjelent írás!

A 8 átklikkelésből ráadásul 1-1 vélhetően magáé a bloggeré volt, amikor ellenőrizte az írását és ő maga nyomott rá a linkre. Vagyis összesen 4 kattintás érkezett a recenziós példányok alapján elkészített „kritikák” nyomán.

Mi lehet a jelenség oka? Hiszen minden blogger relatív nagy követőtáborral rendelkezik.

Valóban! A követőtábor nagy, csakhogy itt ismét könnyű belefutni abba a hibába, amibe például a politikusok, rendezvényszervezők vagy az előadóművészek is könnyen belefutnak: a „követő” vagy „likeoló” NEM azonos az „olvasóval”, vagy „vásárlóval”. A többszázas, többezres követőtábor tündérmesébe illő varázslata okozta már karrierek összeroppanását. Emlékezzünk csak vissza, mondjuk a 2022-es Országgyűlési Választás hajrájára, amikor Jakab Péter Jobbikos pártelnök toronymagasan vezette a like-versenyt. Minden elemző azt gondolta, hogy tarolni fog. Ezt még ő maga is elhitte, aztán jött a kijózanító pofára esés és a bukás: Aki like-olt egy-egy képet vagy mémet, az szavazáskor máshova helyezte a preferenciája hangsúlyát.

A recenziós anyagok alapján íródó „kritikák” esetében ugyanez a helyzet: sokkal kevesebben olvassák őket, mint ahányan reagálnak rá valahogy. Egy ízléses illusztrációra anélkül „tetszikelnek” sokan, hogy akárcsak a cikkhez kapcsolódó lead-et elolvasnák.

Miután rájöttünk, hogy az elküldött recenziós példányok ablakon kidobott papír volt csupán, kérdezősködni kezdtem olyanoktól, akikről tudtam, hogy szeretnek olvasni, esetleg valamilyen módon kötődnek is az irodalomhoz. A válaszok alapján kialakuló kép lesújtó volt: azok, akik a kritikai blogok olvasótáborának zömét adják és tisztában vannak vele, hogy a kritikusok ingyenes példányok alapján „kritizálnak”, azok azt is feltételezik, hogy ilyenkor nem valós véleményt olvasnak, inkább csak megvásárolt „felszopást” (elnézést a kifejezésért, de a megkérdezett pontosan így fejezte ki magát, és ez sajnos hűen tükrözi is a cselekményt).

Ezen ismeretek begyűjtését követően már csak a konklúzió kialakítása volt hátra.

Miről is szól ez az egész?

A blogger egyetlen értékké konvertálható terméke a tartalom. Ha van tartalom, akkor esetleg ebből származhat valamiféle haszon is: erkölcsi elismerés, reklámbevétel stb. Ha nincs tartalom, akkor meghal a blog. A bloggernek tehát éppen úgy szüksége van a folyamatos olvasnivaló utánpótlásra, mint a gőzmozdonynak szénre és vízre, a lónak zabra. Ennek megfelelően nem nagyon fog nemet mondani senki sem egy ingyenpéldányra. Akkor is bevállalják az olvasást és a kritika elkészítését, ha esetleg látják, hogy esélyük sincs rá időhiány vagy más ok miatt. Ez megmagyarázza azt, hogy a 25 bloggerhez juttatott könyvből miért csak négyből született írás, illetve azt is, hogy a megjelenő négy írás miért a megbeszélnél jóval később jelent meg.

Ha ez eddig nem lenne eléggé arcpirító, akkor felidéznék még egy esetet. A „Humán kvartett” című könyvem megjelenésekor egy karcot – fórumbejegyzést – tettem közzé a Moly.hu felületén, amelyben sci-fi zsánerben kerestem kritikust. Kérésemnek megfelelően privátban jelentkezett egy úriember, aki arra kért, hogy küldjem el neki a kiadványt, elolvassa és „majd eldönti, hogy akar-e írni róla vagy sem”. Nos, az urat eligazítottam, hogy félreértés történt, ugyanis én nem ingyen olvasnivalót ajánlottam fel random unatkozóknak, hanem egyfajta üzleti lehetőséget, amelyben a minimum az, hogy megígéri a viszontteljesítést. Válasz azóta sem érkezett.

A következő probléma szintén a tartalomgyártás kényszeréből fakad. Mivel az adott blogger nem feltétlenül a leadott írás zsánerében mozog, simán előfordulhat, hogy bár lelkiismeretesen megírja a véleményposztot a könyvedről, az olvasói egyszerűen átlépnek rajta. Én pszicho-krimi és sci-fi zsánerű könyveket írtam eddig („Buborékember” és „Humán kvartett”). Ha ezek kritikája egy főleg romantikus könyvekkel foglalkozó blogon jelenik meg, akkor annak az esélye, hogy a törzsolvasó kedvet kapjon elolvasni a művet, erősen konvergál a nullához. Gyakorlatilag esélytelen.

A témához még egy apró, de pikáns adalék: egy kicsit trükközve azt is meg tudtuk állapítani, hogy a mi weboldalunkról, a www.marsbook.hu vagy a webshop.marsbook.hu oldalról hányan kattintottak át az adott blogora (ugyanis a kiadványaink oldalán megosztjuk az adott kiadvánnyal kapcsolatos esetleges írások linkjeit). Nos, a mi felületünkről a bloggerek felé 57 alkalommal történt átkattintás.

Összegezzük és ízlelgessük az eredményt:

A kiadványaimat szerzőként a létező legoptimálisabb áron beszerezve, majd elpostázva vagy személyesen átadva a 25 példány eljuttatása nagyjából 60-65 ezer Forintomba került. Ezért kaptam 4 (!) darab kritikát, amely hozott összesen 4 látogatót az oldalunkra, amelyekből egyetlen vásárlás sem jött létre. Ez így eléggé durva ahhoz, hogy elgondolkodjon rajta az ember. A semmiért kifizetni bármennyit is bizony soknak tűnik.

Ugyanakkor a könyvekről legalább írást megjelentető blogoknak – ha minimális mértékben is – forgalmat generáltunk az átkattintásokkal. Vagyis ők számszerűen a többszörösét kapták vissza annak, amit nekünk generáltak.

Még jobban leegyszerűsítve:

A recenziós példányok alapján készült kritikák felületeinek pluszforgalmat és tartalmat biztosítunk saját költségünkön anélkül, hogy ebből bármiféle hasznunk származna!

Természetesen, ha ezekkel a tényekkel bármely bloggert szembesítjük, olyan válaszokat kapunk, hogy „még ha így is van, akkor is nő az ismertséged, tehát megéri”, ám ezt bárki mondhatja, hiszen cseppet sem ellenőrizhető adat, és közel sem olyan egzakt, mérhető, mint az átkattintások száma. Kérdéses ugyanakkor, hogy annak a blogolvasónak, akinek annyira sem sikerült felkelteni az érdeklődését, hogy átkattintson a kiemelt linkre, vajon mennyire vésődött be a nevünk a tudatába. (Gyanítom, hogy semennyire!)

Összehasonlításképpen létezik jó néhány felület, amelyen megjelentem, és nem kellett ingyenes példányt biztosítanom számukra valamely szerzeményemből ahhoz, hogy lényegesen magasabb átkattintás mennyiség generálódjon (amelyekből vásárlás is lett).

Konklúzió

Természetesen senkinek sem kívánok tanácsokat adni, úgy gondolom, hogy mindenkinek magának kell végigjárnia az útját. Tippeket sem kívánok adni, és azt sem gondolom, hogy valamiféle bölcseletet kellene az olvasóim elé tárnom, tehát pusztán a helyzetre adott reakciómat osztom meg:

A jövőben egyetlen recenziós példányt sem vagyok hajlandó adni senkinek, mivel úgy látom, hogy a „marketingkritikusok” az ismeretlenség falának áttörésére tett kísérletek vámszedői. Aki tartalmat szeretne szolgáltatni, az vásárolja meg a könyveimet és úgy írjon róluk. Így bátran írhat amit akar, nem köti semmiféle kötelező lojalitás hozzám. Ha ez neki nem éri meg, akkor nekem miért érné meg a semmire áldozni?!