Összegyűjtöttem néhány „műhelytitkot”, ami a „Humán kvartett” írásával kapcsolatos. Ezek nem befolyásolják az olvasási élményt, ezért nem is osztottam meg elő re sehol. Igazából csak amolyan „kis színesek”. Természetesen nem titkos anyag, vagy ilyesmi. :)

„A pokolba vezető út kövei”

Néhányan jelezték már, hogy a főhős, azaz Amaury Ayoub Ndiaye túl sztereotipikus karakter. Nos, ő egy más néven valóban létező, élő személy, aki természetesen nem találkozott sohasem idegen fajjal, de minden más tekintetben valós identitás. Párizsb an ismertem meg sok éve egy tetoválóművész barátom révén, és nagyon inspirálónak éreztem a nyilvánvaló hibái ellenére is. Szórakoztató karakternek tartottam , és „elraktároztam” magamban a jellegzetességeit, hogy aztán ebben a félig komoly, félig vicces történetben élhessen tovább.

A sztori helyszínei közül az a Szajna menti partszakasz, ahol a főhőst az albán maffiózók halálra akarják kínozni, szintén valós helyszín, csakúgy, mint a történet elején a „menekülős” epizód lejtős utcái a Montmartre-on vagy a Művészetek hídja.

„Én”

A történet eredetileg E/3 személyben íródott volna, ám úgy gondoltam, hogy sokkal személyesebbé tehető minden, ha E/1 személyű nézőpontot alkalmazok, és úgy is narrálom a történet első részét.

Néhány olvasóm jelezte, hogy ostobaság megkérdőjelezni az evolúció elméletét, hiszen ugyanúgy bizonyított, mint az, hogy nincs isten. Nos, véleményem szerint ezek egyike sincs megcáfolhatatlanul bizonyítva a mai napig sem, tehát talán nem is beszélhetünk elméletről, csupán hipotézisről, ám a lényeg nem ez volt. Szándékosan választottam és kérdőjeleztem meg olyan tudásanyagot a Négyes által, amit a megkérdezettek 90%-a biztosan állít, ugyanis épp azt akartam érzékeltetni, hogy még az sem lehet biztos, amit már-már dogmának, alaptételnek hiszünk. Mivel nem kívántam belebonyolódni ilyen jellegű vitákba, és azt sem akartam, hogy valaki elvakult krecionistának tartson, ezért beleszőttem ebbe a történetbe, amely a jelen korunk tudományos tételeinek esetleges tévútjaira hívja fel a figyelmet. Természetesen az „Én” a fantázia műve, bár bizonyos, hogy nincs távol az idő, amikor a mesterséges intelligencia öntudatra ébred, és akkor csak drukkolhatunk, hogy jó szándékai legyenek velünk.

A történetben számolt „világ kezdetét” valóban kiszámoltam egy matematikai extrapolációval. Természetesen nincsenek másodpercre pontos adataim, így ez csak egy játék, és mivel nem vagyok jártas a köthető fizikai és kémiai területekben, nem is vehető komolyan. A történetben szereplő százhetvenkétezer esztendő kiszámításához három biztos időpontot vettem alapul: az utolsó, mayák által feljegyzett napfogyatkozást (1502. július 11. ), Pompei pusztulását (i. sz. 79. augusztus 24.) és II. Psammetik fáraó (XXVI. dinasztia) trónra lépését (i. e. 664. február 26.). A számításkor utánanéztem, hogy az adott – egyértelműen biztos időpontú – eseményeknél mennyit tévednek a C14 eljárással számított értékek, és ebből számoltam vissza a hárompontos hiperbolaszámítás módszerével.

A történetben megemlített Greta Thunberg nevű megélhetési klímaszorongóhoz az egyik szereplőhöz, Aksel Sørensenhez hasonlóan viszonyulok: nem tartom másnak, mint a klímaprobléma kigúnyolásának a nagyszájú semmittevést és szájtépést, amit a média hathatós asszisztálásával visz véghez. Jobban szeretném, ha nem főállású aktivisták, hanem valódi, tenni akaró szakemberek kaphatnának megfelelő támogatást.

„Problémamegoldó”

Ebben a történetben a vakbuzgó vallásosság témáját jártam körbe. Akadtak, akik kritizálták, hogy úgy tűnhet, mintha a jövő technikai fejlődését kizárólag isteni ajándékként ábrázolnám, de valójában épp ennek az ellenkezőjét kívántam megmutatni. A történet azt vizsgálja, miként értelmezi félre az ekkorra már felvilágosult, de teológiai sémáktól elszakadni nem tudó társadalom azt, hogy egy talán rég eltűnt civilizáció átadja fajunknak a fejlődés kulcsát. Ez különösen a Tayeb Fournier-incidens során válik nyilvánvalóvá, amely az emberi előítéleteket és hiedelmeket helyezi a középpontba.

„Olasz történet”

A mű ötlete egy kirándulás alkalmával született, amikor a kedvesemmel a modern társadalmi és gazdasági kihívásokról beszélgettünk . Szóba került az alanyi jogon járó alapjövedelem és a robotika társadalmi hatása is, különösen a munkásosztály érdekérvényesítő képességeinek csökkenése a nagyvállalatok térnyerése mellett – amelyre egy korábbi, Schiffer Andrással készített elemzőműsor fókuszálta rá a figyelmem. A séta közbeni beszélgetés inspirációt adott a történethez.

A cselekmény során néhány alkalommal már-már szatirikus formában ütköztettem a karakterek politikai és világnézeti preferenciáit. Az egyik ilyen groteszk jelenet a klubban játszódik, ahol a punkok és a neonácik egy emberként lelkesednek a robot által előadott „Második Kommunista Kiáltványért”. A történet végén igyekeztem humoros kikacsintással oldani az esetleges komolyságot: amikor Sebastian elmagyarázza, hogy Gustavo, a neonáci, valójában csak az egyenruhák esztétikuma iránti rajongása miatt az, aki, egyértelművé válik, hogy az egészet nem szabad véresen komolyan venni.