A történetírásnak megvannak a maga szabályai, amelyeket – ha már van ötletünk – célszerű betartani. Persze semmi sem kötelező, és tudjuk, hogy a szabályokat azért alkották, hogy időnként megszegjük őket. Ha túl mereven alkalmazzuk a mesterségbeli tudás fogásait, a végeredmény inkább egy „csillagos ötösre írt fogalmazásra” hasonlíthat, semmint irodalmi műre. Ugyanakkor a szabályok teljes figyelmen kívül hagyása sem célravezető, hiszen a káoszból csak nagyon kevés géniusz képes műalkotást létrehozni, és a formai és tartalmi szabályok teljes figyelmen kívül hagyása inkább tűnhet hanyag tudatlanságnak, mint profizmusnak. Mint mindenütt, itt is meg kell találnunk a helyes egyensúlyt.

A szabályok azonban fokozatosan változnak. Ahogy Jordan B. Peterson, kanadai pszichológus mondja: „Minden szabály valaha kreatív tett volt, amelyik megszegett más szabályokat.” Erre is figyelnünk kell.

Azt gondolhatnánk, hogy egy történet érdekességét számos tényező befolyásolja. Azonban ha „kihüvelyezzük” a lényeget, és eltávolítjuk a felesleges sallangokat, felismerhetjük, hogy akár novelláról, akár regényről van szó, akkor képes lekötni az olvasót, ha nem csupán események egymásutániságát fogalmazza meg, hanem egy olyan cselekmény- vagy eseménysort ábrázol, ahol a dolgok következnek egymásból. Talán ezért bosszantóak sokak számára a „tipikus” és sokat kritizált szappanoperák, ahol a bonyodalom legtöbbször abból adódik, hogy valamelyik szereplő irracionálisan cselekszik. Ez valóban rendkívül idegesítő, ugyanakkor a szerzőnek kell eldöntenie, hogy irracionálisan viselkedő szereplőt vagy racionálisan viselkedőt választ. Mindkettő megállja (megállhatja) a helyét bizonyos közönség számára. Az sem feltétlenül baj, ha ideges lesz tőle az olvasó, mert ez esetben elmondhatja, hogy bezzeg ő milyen okosan csinálná, és sose ő kerülne OLYAN helyzetbe.